Egy a rengetegben

Az írás önmagunk megismerése. Ha leírunk valamit, az egy lenyomata a lelkünknek, egy darabka saját magunkból. Az írás egy folyamat, ahogy a változások is azok. Az idők változásai is egy folyamat részei voltak, ahogy az elkövetkezendők is azok lesznek. Az élet nem áll meg, s csak rajtunk múlik, hogy sodródunk vagy a kezünkben tartjuk az irányítást.

Nehéz fába vágom a fejszém, de úgy érzem, eljött az ideje ennek is. Ismerve magamat tudom, hogy valami miatt kínszenvedés lapra vetnem a gondolataimat, de ez nem volt mindig így. Nagyjából azóta tart ez a válság, mióta rádöbbentem arra, hogy valójában senkit nem érdekel, amit írok. Senki nem kíváncsi a véleményemre. Az utóbbi idők során azonban rá kellett döbbenjek arra, hogy én se vagyok – egy cseppet sem – kíváncsi a saját véleményemre. Sokkal inkább a világra vagyok kíváncsi, az emberekre, és magamra – a véleményeimen túl.

Bár nagyon nem fűlik hozzá a fogam, mégis úgy érzem, hogy kénytelen vagyok egy pár sort leírni magamról. Ez egy olyan műfaj, ahol a személyemből adok egy darabkát, ezért ismernetek kell azt, akitől kapjátok. De le kell szögeznem, hogy ez az egész nem rólam szól! Amit olvastok, az nem én vagyok, csak az én szememen át egy darabka önmagatokból. Egy darabka abból, amin közösen osztozunk a jelenben, a múltban és a jövőben. Nem baj, ha nem értitek, én sem értem igazán. Inkább „csak” érzem, valahol a szívem mélyén.

Ezért néha megmozdulok, járok erre-arra, s egy kicsit mindenhonnan magammal hozok. Minden ilyen alkalom után, valami mélyen magamban gazdagabb lesz valamivel, s ha nem is tudom igazán megfogalmazni ezt az egészet, mégis úgy érzem, hogy igen, erre van szükségem. Ez jó, talán ez a helyes út, a számomra helyes – természetesen. Egy patakban vagy egy hegycsúcsban is képes lehet az ember megtalálni önmagát, a magához visszavezető utat.

A természet egy varázslatos hely. Megmutatja, hogy honnan is jöttünk, hogy mik is vagyunk igazából. Amikor egy erdőben sétálok, megtapasztalhatom azt a mélyről gyökerező, szerteágazó egységet, amit az emberek csak úgy hívnak: élet. Ez az erő, amelyik a bolygókat pályára állítja, mely a csillagok porából embert varázsol, de ez az is, amelyik reggelente eldönti, melyik nadrágunkat vegyük fel. Ez az erő az, ami tulajdonképpen mi magunk vagyunk, ami az elménk takarásában létező figyelmünk.

Az élet a változásokról szól. A változás lehet sodródás, de lehet akár fejlődés is! S a fejlődés fogalmát korántsem olyan nehéz megfogalmazni, mint amilyennek tűnik. A fejlődés tulajdonképpen a tudatos változás, a belőlünk ki induló, általunk megtestesülő valóság. Hosszú időnek kellett nálam eltelni ahhoz, hogy rájöjjek erre. Hosszú évek céltalan bolyongása kellett ahhoz, hogy ráakadjak egy útra, ami egyáltalán vezet valahova.

Figyelek. Ennyit tehetek csak, de csak ennyi a dolgom. Így ítéletek nélkül sokkal könnyebb a változtatás, az elfogadás vagy az elengedés. Mert az életünkben ez a három dolog váltogatja egymást, s igazán bölcs az, aki tudja, mikor melyik van soron. Most változtatok, s ez talán motivál majd. Talán emiatt lesz ez az egész egy kicsit más, mint a többi.

Dőljetek hátra, csukjátok be a szemeteket és hallgassátok a csendet, ahonnan jöttetek, akik valójában vagytok. Mert Ti és Én ugyanazok vagyunk, s amit itt láttok, hallotok vagy olvastok azokkal is egyek. Gyertek velem, ismerjük meg egymagunkat a rengetegben, s a rengeteget egymagunkban. Csak az első lépés nehéz. A többi majd jön magától.

Hatalmas erőt veszek magamon, és elindulok valamerre. Becsukom a szemem egy erdőben és mélyen belélegzem a fák illatát. Csendben ülök egy folyóparton, tőlem pár méterre egy őz iszik belőle. Egy középkori vár sziklafalán fekszem, a tűző napon csak a gyíkok neszezése hallatszik. Aztán hazajövök, és mindezt leírom, elmesélem. Aztán a többit meglátjuk!

tlts

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük